Hadd kezdjem azzal, amit az egyik résztvevő mondott azokról, akik nem jöttek el: „Nem tudják, miről maradtak le!” Így igaz! De hogy mindenki megtudja, olvassátok el a résztvevők beszámolóit. Elsőként az enyémet:

Amikor reggel kinéztem az ablakon, és megláttam a szemerkélő esőt, legszívesebben azon nyomban visszafeküdtem volna. De menni kell, mert biztos nagyon jó lesz! Na persze, biztosan…

A találkozási ponton először csak én várakoztam, de aztán szállingózni kezdtek a gyerekek is, egészen addig, míg végül négyen álltunk csatára készen. Budakeszire érve az eső elől a templomba menekültünk, ahol éppen a szentmise zajlott, így ennek egy részén is részt vehettünk. A végén a budakeszi cserkészek népes menetoszlopához csatlakozva indultunk a harctérre. A nagy osztás során a kis pátyi kontingens a támadó csapatba került, ami már önmagában is jó ómen volt, hiszen a támadók nem veszíthetnek, legfeljebb sikertelen a hősi támadás. (Ezzel szemben a védőknek igen nagy baj, ha elveszítik a várat, hiszen sokkal kellemesebb helyzetben vannak!)

A kezdést jelző sípszóra (illetve, amikor szóltak, hogy már elhangzott) a kisebb egységekre oszlott csapat megindult az ellenfél feltételezhető állásai felé. Az eső természetesen szintén sípszóra eredt el ismét erősebben, ami csak azért volt probléma, mert a kapucni eltakarta volna a hátsó számot, ezért a használata erősen ellenjavallt volt. Nemsokára kiderült, hogy az ellenfél egy kellemes kis dombra helyezte fel a zászlót, és ezzel a várat. Ez remek taktikai érzékre, és mély intoleranciára vallott a támadó cserkésztestvérekkel szemben. Az avarral fedett domboldal csúszott, ahogy kell, a fákról pedig a felgyűlt víz ömlött a nyakunkba, míg ők kényelmesen lapulva „lődöztek”. Már majdnem a domb tetején jártam, amikor leolvastak. Mivel a hullaház igen messze volt, volt némi loholás, de ott legalább lehetett pihenni. Aztán az új számmal nyomás vissza! A gyerekek jobban bírták, az első akkor esett ki, amikor én másodszor. (Ez persze érhető, hiszen felnőttként nekem kellett elől haladnom!) Harci értékemet az is gyengítette, hogy az esős, párás időben a szemüvegem folyton bepárásodott, így a szám leolvasására való képességem jelentősen csökkent. Érdekes eset volt, amikor szembekerültem egy sorstársammal, és a kettőnk közötti küzdelem az alapján dőlt el, hogy ki tudta gyorsabban megtisztítani a szemüvegét.

Talán említenem sem kellene, hogy a támadó csapat elfoglalta a várat, és meg is tartotta a csata végéig, vagyis nyertünk. Egy számháborúban természetesen nem az a fontos, hogy ki nyer, és ki veszít, de azért nagyon jól esett annyi víz, sár és izzadság után. A számháború végén egy nagy kört alkotva a Miatyánkkal fejezetük be ezt a remek napot.

És most következzenek a köszönetnyilvánítások: köszönjük a budakeszi cserkészcsapat szervezőmunkáját, és azt, hogy minket is bevontak ebbe a nagyszerű játékba; köszönet azoknak a gyerekeknek, akik az esővel is dacolva vállalták ezt a megmérettetést, és méltóan képviselték a PáKICs-ot; és köszönet a szülőknek, hogy nem kapok panaszos leveleket és ijedt telefonhívásokat, amiért szeretett gyermekük nyakig sárosan tért haza.

Badacsonyi Zoli